Search
  • Virág

Angyalföld

Kedves Jan,


Ma reggel Angyalföldön jártam, ez Harlem, ez Manhattan, menthetetlenül elvesztem. Angyalokat nem láttam sajnos, ellenben

megláttam Rákosrendezőt, és nem hittem el, hogy ilyen létezik. Te sem hinnéd el, ha itt lennél, pedig te láttad Berlint akkor, amikor én még nem. A Rákosrendező Berlin tovatűnt, legszebb napjain. Ahogy az kinéz, na, Berlin olyan akar lenni megint, lekoszlott és eredeti, de már soha többé nem lesz az.

Rozsdás sínek egymásba fonódva, romos járdaszigetek, gazzal és porral benőtt utacskák, közben a hangszóróból hallom, hogy valahol jön a vonat, de nem tudom, hova ugorjak. Bedeszkázott ablakok a hajdani állomáson, gyönyörű vakolatomlás, kopott sárga falak organikusan összefújva. Hajdani jegyszedők és pénztárosok szellemei kávézgatnak bent. Nem lehet igaz, annyira szép.

Aztán amikor a legjobb kávézót próbáltam megtalálni egy bekötőúton a csibefaloda és a jobb napokat látott kínai között, megint egy másik városban voltam. Talán Casablanca, de lehetett Tirana is. Bámulatos volt és hátborzongató, filmbeli látvány. Még tocsogó esőben is porosnak tűnt minden, az emberek meg már reggel fáradtan nyikorogtak, mi lesz velük estére...

És azok az arcok! Zombi apokalipszis vagy egy háborús film, nagyszerű! Lenyűgözne téged is, ha itt lennél.

Azt gondoltam, ha ez egy film, én is szerepelni akarok benne. Sorban akarok állni reggel koszos melósnadrágban kétdekásért, meg lenőtt hajjal, cigitől rekedt hanggal panaszkodni munkába menet. Vagy bambán kifelé bámulni a rendőrautóból, szolgálni és védeni.

Róma, Rio de Janeiro vagy Nairobi, mi van itt? Mindenki őrült, és senki nem tud róla? Annyira szépen megkomponált ez az egész, és olyan szenvedélyesen játssza mindenki ezt a tragikomédiát, amit magyar valóságnak neveznek. Pedig ez nem valóság, hanem egy magasabb szintű mágikus realizmus, de a realista része is igazából csak egy fikció.

Ők találták ki, tudom, mindannyian csak játszanak. Van köztük egy pár elvetemült zombiarcú rendező, aki éjt nappallá téve alkot valahol a Honvéd Kórház melletti kis lakásában, ahol minden sárgásszürke és fojtogató szag van. Neuroticot hallgat, és írja ezeket a súlyos szerepeket. A mozi, a mozi...és olyan szépen megrendezi, hogy egy egységes masszának tűnjön, egy monotonan zengő zombikánonnak öregített házakkal, ruhákkal és arcokkal.

Még a kilencvenes években voltam itt az egyik zombi lakásában. Egy házibuli volt, mindenki szipuzott, és a többiek lassan zombivá váltak, én pedig nagyon féltem. De meg kellett várnom a reggeli buszt, és azt hittem, nem élem túl, valaki meg fog fojtani még hajnal előtt.

Ők voltak azok akkor is, tudom. A zombi színház. Engem nem vernek át.

A forgatási szünetekben normálissá változnak. Bejönnek a normális kávézóba, ahol őrülettől mentes, vákuumozott tér van, és nem esznek és isznak, hanem fogyasztanak, ahogy itt mondják. Vegán flódnit és zabtejes lattét. Fojtott hangon beszélgetnek semmiségekről, mint a jólnevelt átlagemberek, majd újra átváltoznak megkeseredett melóssá vagy bőrkabátos nénivé, akinek minden élvezet. Az utcasarkon folyik a nyáluk rá a susogós kabátra, ha a szerep úgy kívánja.

Én meg időnként eljövök, és hagyom magam lenyűgözni. Egyszer majd elhozlak téged is, imádni fogod!


3 views

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com