Üveggolyóból lett a világ. Millió darabra tört, szilánjai szétszóródtak a semmibe. Ebben az isten háta mögötti házban van egy szilánk. Egy másik valóság, egy valóságon túli világ. Fényévekre mindentől, ami ismerős és megszokott. Itt fémesen zeng minden, a hangok felhígulnak az öröklétbe. Felszáll a galamb a fára, öröktől fogva és örökké búg. Emlékeztet, hogy becsap minket az idő. Hogy egy és ugyanaz az itt és a most és a végtelen.
Az eső meg csak esik szakadatlan. Hajnalban egy fátyol volt az ég, leszakadt, eső áztatta a levegőt. A madarak elhallgattak. A kereszteződésben, ahol naponta kétszer elmegy a bárányokkal megrakott utánfutó, ott fut össze az idő. Ott érnek össze a szálai. Egy nagy csomó lett belőle, amit néha kibogoz egy gondos kéz, majd idegességében újra összekuszál. Isten keze. Ideges, hogy csalódtunk benne, mert nem tud nekünk megfelelni. Mint egy dacos gyerek, ledobta az üveggolyó mindenséget a semmibe, és ezer darabra tört, mi meg szedegethetjük össze.
Üveggolyóból lett a világ.
