Szabadság

Azt a nagyfokú szabadságérzést, ami már fáj, hogy nevezik?

Csak ültem a minap a konyhában, amikor minden gondolat és esemény lecsendesedett, megszűnt a belső kattogás.

Megint éreztem azt, amit már eddig sokszor, hogy repülök, száguldok, és elveszek valahol a hegyek között, vagy a sivatagban. Senki nem vár, senki nem keres, megyek vagy lefekszem a földre, bekoszolom magam, hangosan énekelek, de senki nincs aki hallaná. Mindez annyira felemel, olyan magasra, hogy szétszakad a szivem, és fáj. Alig kapok levegőt, érzem, hogy a világgal együtt tágulok a végtelen űrben, és a testem túl kicsi a végtelenséghez.

Összefutnak az idősíkok, a tatai tó partja kilencvenkettőből, a nagyi elvarázsolt szobája, Pest ragyogóan koszos estéi vagy a játszóterek, ahol az időtlenségig untam magam a gyerekekre vigyázva.

És vigyázok, hogy ne szakadjak szét, amikor arra gondolok, hogy igen, ez az, a beteljesült jelen, amire mindíg vágytam. Amiért azt hittem, hogy meg kell küzdeni, el kell érni valamit, amitől nagyon messze vagyok. Pedig nem kellett küzdeni, csak a megküzdés kényszerét kellet elengedni.