Jaguár

A zöldes-kékes táj játszik a színeivel, a part mentén barnába fut át, az egész egy papírdíszlet, tudom. És ott feszít az a lehetetlenül kék hegy. Egy parasztvakításnyit kisüt a nap, majd sunyin elbújik megint.

A parton sétálunk, én és a jaguár. A hűséges vadállatom, akinek soha semmi nem elég. Szép ezüstláncot raktam a nyakára, fénylő bundája visszaveri a délelőtti zsibongást. Kecsesen lépdel mellettem, én meg annyira büszke vagyok. Akinek ilyen jaguárja van, az csak büszke lehet.

Éneklek neki, szórakoztatom. Dadaista költővé változom. Rímekbe szedem magam, nehogy eszébe jusson, hogy megint éhes. Az eltűnt nyárban tündöklünk, én és a jaguár.

Szemben a nagy folyó unottan néz rám, és megkérdezi, mit akarok még. Elhozott mindent, amit kívántam. Nem válaszolok. Majd ha jön a tavasz, addig nincs mit mondanom.

Sötéten süppedő éjszaka, tompa suttogás. Hajnali rigófütty. A jaguár ugrásra kész, de azt mondom: várj. Tudom, vágtatnál szivesen, nekiugranál mindennek, és örömödben ordítva marcangolnál, de most inkább maradj. Most nincs hova ugrani, ne törj, ne zúzz. Hadd botorkáljak a sötétben tovább, míg sejtelmesen szép dolgokat tapintok. Te csak nyughass, a kuszaság meg sokasodjon körülöttünk, egyszer majd egy gondos kéz elrendezi őket. Lapulj tovább, drága jó vadállat, mielőtt megint rommá zúzol mindent körülöttem.