Búzamező

A kéklő búzát néztük. Nem bírtam levenni a szemem róla, hihetetlen volt, hogy valami, amiből sok van a természetben, és nem ég vagy víz, lehet kék. Persze ráfogjuk, hogy zöld, de a szárak alsó fele kék. És tényleg hullámzik a szélben, mint a tenger. Nem hazudtak a nagy költők.

Néztem, ahogy a barátnőm haja odaér a búzatábla síkjába, és színben harmonizál vele. A villanykábelek elvágják a fakoronák felett az eget, nem egyenesen, középen lehajlanak, elfáradnak. Ha valaki rajzolta volna, rászóltak volna, hogy rajzolja egyenesen azt a két vékony, felete vonalat.

Most már némi unalmat is érzek néha a tájat nézve, de ez a szelíd beletörődés unalma: az az érzés, hogy valami nagyon szép és tökéletes, és úgy tűnik, örökké így lesz. Mint egy hosszú párkapcsolat, egy jó házasság.

Na jó, nem bánom. Hát legyen.