Ahogy nyolcévesen a nagymamám ruhásszekrénye előtt ültem és a csillogó, keleti mintázatú ruháit néztem, arról álmodoztam, hogy ha felnőtt leszek, része leszek annak a varázslatnak, ami a ruhákból árad.

    A nagyi gyakran vitt színházba. A színpadról áradó púderillat egy olyan világba vitt, ahol nincsenek határok. Ismerős és egyben ismeretlen hely volt, ahova mindenképpen el akartam jutni felnőttként. Gyerekkorom szerves részévé vált a színház, a díszletek, a kosztümök és az arról való álmodozás, hogy egyszer én is hasonló világot fogok teremteni.

    Tíz évesen megtanultam a lábbal hajtós varrógéppel varrni, és onnantól kezdve bármiből ruhát varrtam, ami a kezem ügyébe akadt. Néha titokban a terítőket is szétszabtam. Mindig tevékeny voltam, színpadot és díszletet építettem a szobámban, bútorokat festettem vagy jelmezeket varrtam, és közben elmerültem az időtlenségben. Olyan érzés volt, mintha egyszer valamikor ezeket a dolgokat már megtanultam volna.  Az időtlenségbe való utazás a kedvenc időtöltésem lett.

   Fenntarthatónak, tudatosnak lenni számomra elsősorban az emberi munka tiszteletét jelenti, ezért döntöttem amellett, hogy újrahasznosított ruháimmal nyújtok fenntartható alternatívát.

​

​

​