Mikor volt már, hogy Tibivel Wriezenbe bringáztunk! Azon a felejthető nyáron, ami olyan volt, mint egy udvarias köhintés. A negyedik berlini nyaramon, amikor minden egyenes volt és lapos. Csak egy váratlan csoda törte meg azt a jól megtervezett unalmat, aminek tökéletesítésén az a szegény német nép már oly régóta dolgozott. A váratlan, hirtelen jött csoda, hogy megtaláltam álmaim házát.
Amikor megnéztük, el voltam varázsolva, és nem hittem el, hogy egyszer az enyém lesz. Végigjártuk az elvarázsolt kastélyt, a poros szobákat, a nyikorgó padlást és a dohos pincét. Éreztem, hogy valami belém költözik, és soha többé nem hagy el. Tudtam, hogy ezentúl odatartozom.
Aztán elbúcsúztunk a tulajtól, aki egy jobb napokat látott pornósztárra hasonlított, és a szomszéd városka, Wriezen fele tekertünk. Tibinek ennie kellett, húst és azonnal. Kihajtottunk a fákkal szegélyezett úton, elhagytuk az öröklétet és jobbra fordultunk egy keletnémet film felé. Tibi széles gesztusokkal a fiatalságáról mesélt, fél kézzel fogta a kormányt, egyre hangosabb és éhesebb lett. Péntek este csak egy hely volt nyitva a didibáron kívül, egy lekoszlott bódé az állomás közelében. Tibi száraz hamburgert evett, én sört ittam, aminek olyan íze volt, mint egy rosszul sikerült életnek. A helyiek néztek minket, Ausländereket, azzal az ostoba nézéssel, amit ők megvetésnek szántak. Ha kérdeztünk valamit, szünetet tartottak, mielőtt válaszoltak. De megkülönböztető figyelmük nem ért el a tűréshatárunkig. Nem tehettek róla, de totálisan súlytalanok voltak. Egy DDR filmből felejtette ott őket az idő.
És akkor arra gondoltam, hogy az ember azért megy el Kelet-Európából, hogy mindennél jobban kelet-európainak érezhesse magát. Mert kelet-európainak lenni kiváltság. És mi, a kiváltságosok, a kellemesen meleg gőgünkben lubickoltunk, és megbocsátottuk nekik, hogy nem lehetnek annyira menők, mint mi. Azon a nem valóságos nyári estén volt valami gyengéden magával ragadó abszurditás a levegőben, ami felért egy marasztalással.
És a jellegtelen állomáson, amit alig vettünk észre, vártuk a vonatot. Tibi jóllakottan kinyitotta a tindert, mint egy kisgyerek a leporelló képeskönyvet, és beléhasított a felismerés, hogy Berlinen kívül is van élet.
