Világvége

Egész éjjel fújt a szél, tombolt, és felforgatta a világot, mialatt aludtunk. Reggelre napfényes, tiszta idő lett, de valami alattomosan lappangott valahol. A világvége árnyékot vetett a látszólagos eseménytelenség mögé. A szomszéd utcából a dagadt cica hajnal óta nyávogott a távolban, kétségbeesetten, reményvesztetten. Hangját elfújta majd visszahozta a szél. És az egyik tyúk a szomszédban olyan hangot adott ki, mint egy hivatásos siratóasszony.

Itt valami készül, vészjósló idill ez. Kedd van, és kedden szoktak meghalni az emberek. Béke és valami borzalom. Fémes kutyaugatás, retinába metsző éles, reggeli fény. Eljött az óra, Nagymaros, még mielőtt azt hinnéd, hogy ez a punnyadozó, mérgezett idill örökké tart.

Ahogy délután a parton sétáltunk a Szent Őrülettel az oldalamon, már a levegőben lógott az apokalipszis lába. Vártuk Isten ujját a visegrádi hegyek mögül, ahogy rettenetes nagyságában előbújik, és otthagyja lenyomatát a homokban. Közben mindenki megbolydult, egy fürdőnadrágos ember a vízbe ugrott, a kishitűség meg szemből támadt ránk. Az ég gyanúsan lágy színt öltött, de ahol a hegyekkel összeért, halkan mormogott. Tavaszi fuvallatokba gabalyodtunk, és cölibátust fogadtunk. Mert most már úgyis mindegy.