Idő

Reggel felkelt a nap a Dunaparton, túlvilági ködfelhőben. Aztán a 87 éves barátnőmnél voltam, a halálról, elmúlásról beszélgettünk. Megint belegondoltam, hogy ki tudja, meddig tart ez az egész, a földi pályafutásunk. Eszembe jutott, hogy 20 éve a barátom, azóta ismerem a lakása minden zugát. Kimentem a konyhába, és minden ugyanolyan volt, mint mindíg, de mégis minden más. Egyszerűen valahogy körbelengte a valóság levegője azt a helyet, ami idáig mindig álomszerű volt. Ijesztően valóságos és konkrét lett. Rádöbbentem, hogy eltelt 20 év, de nem érzem az időt, inkább kétszáz vagy ezer évnek tűnik. Hogy van ez? És én sem vagyok az, aki akkor voltam, sőt talán most sem létezem abban a formában, ahogy azt gondolom. Hazafele átlátszónak éreztem magam, mint már párszor, amikor közel kerültem a halál gondolatához, megéreztem, milyen illékony az életünk. Mentem de nem éreztem a létezésem súlyát, és arra gondoltam, hogy a barátnőmmel ez bennünk a közös: mindketten átlátszóak vagyunk.