Idő

Reggel felkel a nap a Dunaparton, túlvilági ködfelhőben.

Délután a 88 éves barátnőmnél voltam, a halálról, elmúlásról beszélgettünk. Megint belegondoltam, hogy ki tudja, meddig tart ez az egész, a földi pályafutásunk. Eszembe jutott, hogy 20 éve a barátom, azóta ismerem őt és a lakása minden zugát. Kimentem a konyhába, és minden ugyanolyan volt, mint mindíg, de mégis minden más. Egyszerűen valahogy körbelengte a valóság levegője azt a helyet, ami idáig mindig álomszerű volt. Ijesztően valóságos és konkrét lett. Rádöbbentem, hogy eltelt 20 év, de nem érzem az időt, inkább kétszáz vagy ezer évnek tűnik. Hogy van ez? És én sem vagyok az, aki akkor voltam, sőt talán most sem létezem abban a formában, ahogy azt gondolom. Lehet az is, hogy egyáltalán nem is létezem. Hazafele átlátszónak éreztem magam, mint már annyiszo, amikor közel kerültem az elmúlás gondolatához. Megéreztem, milyen illékony az életünk. Mentem, de nem éreztem a létezésem súlyát, és arra gondoltam, hogy a barátnőmmel az bennünk a közös, hogy mindketten átlátszóak vagyunk.