Search
  • Virág

Tél végi álom

Álmomban ébren voltam. A falu szélén, a márványos télben hosszan gyalogoltam.

Elöttem egy ló baktatott a sáros úton, egy ember ült rajta. Mögöttük mentem lassan, majd egy idő után megfordultak, a ló meglátott és megbokrosodott. Leültem a temető mellé, megvártam, míg megnyugszik, és elmennek mellettem. Nyugtalan, tél végi csend volt, minden fáradt volt és türelmetlenül várta a tavaszt. A temető alatt elhaladva a sírköveket néztem, fényes, tiszta új táblák voltak. A barátaim sírkövei voltak, mindenki, akivel valaha volt olyan élményünk, hogy eltűnt az idő amikor együtt voltunk. Az összes barátom ott volt eltemetve. A holmijaik egy konténerben hevertek, az együtt töltött napok tárgyi bizonyítékai, a zöld kanapé, amin ültünk, napernyő a tengerpartról, teáscsészék, amiből együtt ittunk. A kapun meg az állt, hogy feltámadunk.

Majd egy másik álomba kúsztam át, egy nyugtalanítóan sárga távolsági buszon utaztunk mi ketten. Alkonyat volt, szorongás-árnyalatú egybefüggő kékség. Belül fojtogató, szürke padlószônyeg. Nem tudtam, hova megyünk és minek, de menni kellett. Majd fékeztünk, elütöttünk egy állatot, egy nagy, sötét kutyaszerűt, aki valamiért hozzám tartozott. Ott volt a teste előttem, és nem tudtam, mit csináljak vele. Néztem, olyan ismerős volt, de nem jöttem rá, honnan. Segítenem kellett volna rajta, de már nem tudtam. Talán egy másik álmomból a döglött kutya volt, aki akkor egy idegen pincében koszos, bokáig érő vízben feküdt. Akkor még lélegzett, de nem tudtam kivenni a vízből, mert gyanús volt minden körülötte, büdös, nyálkás dolgok voltak a vízben, és nehéz is lett volna felemelni. Csak fuldoklott előttem, és én csak néztem tehetetlenül. És a mostani álmomban meghalt biztosan. Álltam és néztem, tudtam, hogy idő kell hogy felismerjem és meggyászoljam, mert oly sokáig nem foglalkoztam vele, hogy oszlásnak indult a lelkem mélyén.

Még tíz éve kérdeztem analízis közben, hogy mire jó ez az egész, hogy felszínre hozzuk a múltat, azokat a szörnyű élményeket, amik akkor annyira fájtak. Miért kell megint ott állnom ötévesen megszégyenülve a nagymamám előtt, nyolcévesen reményvesztetten anyámra várva a sötét lakásban, mert csak sírok emiatt hónapokon át, és csak egyre több élmény jön fel megállíthatatlanul. Ennek sosem lesz vége, mondtam. Erre az analitikus mondott valami megnyugtatót, valamit, hogy egyszer mégis vége lesz, meg hogy az ember megtanul másképp nézni saját magára, és ebben igaza volt. Azt viszont nem mondta, hogy mennyire mélyre ássa be magát a félelem, hogy a lélek legsötétebb bugyraiban alszik éveken át, és hogy a legváratlanabb helyzetekben megint felszínre tör. És azt se mondta, hogy végülis az ember megláthatja ebben az egészben a csodát, azt, hogy a jó és a rossz szétválaszthatatlan, hogy sokszor csak nagy fejtörések árán lehet őket elkülöníteni, és akkor is csak látszólag. És hogy a problémák ott kezdődnek, amikor szét akarjuk választani azt, ami összetartozik.


1 view0 comments

Recent Posts

See All

One love

Visszajöttem a forgatagba, az elégedetlenségbe, a folyton birtokolni akarás világába. A racionálisnak nevezett, modern, adok-kapok behatároltságba, ahol nagyon szerencsés esetben van egy szeretö csal

Budapest 2

Buudapest, kezdek rajongani érted! Van valami ellenállhatatlan, megfoghatatlan sármod, valami utánozhatatlan, szofisztikált őrület az utcáidon. Idáig többnyire csak szidtalak, de ma megláttam, hogy it

Berlin

Berlin nekem a szakadatlan és kiszakadni vágyó monotonitás, ragyogó létünket ezüstös pókhálóként beszövő apró szorongások, a hajnali ébredés előtti megvilágosodások, az álmatlan, fájdalmas éjszakák, a

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com