Search
  • Virág

Szabadság

Azt a nagyfokú szabadságérzést, ami már fáj, magánynak nevezik?

Csak ültem a munkahelyen a közös konyhában, amikor minden gondolat és esemény lecsendesedett, megszűnt a jövés-menés egy kicsit. Megint éreztem azt, amit már eddig sokszor:repülök, száguldok, elveszek valahol a hegyek között, vagy a sivatagban, senki nem vár, senki nem keres, megyek vagy lefekszem a földre, bekoszolom magam, hangosan énekelek, de senki nincs itt, aki hallaná. Mindez annyira felemel, olyan magasra, hogy szétszakad a szivem, és fáj. Alig kapok levegőt, érzem, hogy a világegyetemmel együtt tágulok a végtelen űrben, és a testem kicsi ehhez.

Ezt kivel lehet megosztani? Kinek lehet elmondani? Ki érti azt, amit én nem, hogy fájhat valami, ami könnyű és jó?

Mindig is tudtam, hogy nem vagyok normális, de néha tényleg nem tudok egy szinten lenni senkivel, kicsit feljebb akadnak a szemein delejesen, és ha hozzám szólnak, nem mindig válaszolok időben. Ekkor futnak össze az idősíkok, a tatai tó partja kilencvenkettőből, a nagyi elvarázsolt szobája, Pest ragyogóan koszos estéi vagy a játszóterek, ahol az időtlenségig untam magam a gyerekekre vigyázva.

És vigyázok, hogy ne szakadjak szét, amikor arra gondolok, hogy igen, ez az, a beteljesült jelen, amire mindíg gyúrtam. Amiért nem kellett megküzdeni, mert semmi különös, hanem a megküzdés kényszerét kellet leküzdeni.


0 views

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com