Suttogás

Eltévedésig bolyongtam az erdőben, ami olyan volt, mint egy köddel teli, nedves szoba. Kopáran meredező ágak, kidőlt fák, legyilkolt táj. Messzebb sötét foltok derengtek, talán azok a valaha zöldellő fák voltak. Talán rosszul emlékszem, talán itt sosem voltak zöldellő fák.

Elvesztem, otthagytam magam az emlékezet világában, itt kívül és belül mindent homály takar. A megszomorodott avar benne a halott ágakkal tompán recseg. Mindent eldugít a lehetetlenül sűrű köd. Elfogy az út, állati csapáson járok. majd feltárul egy mező, amit fehér felhő terít körbe, és jelzi, hogy ez a világ széle. Ha továbbmész, leesel.

Lépek kettőt, és a köd mögött te állsz.

Nem látlak, csak tapintalak. Szépséget tapintok a homályon át, olyan szépet, mint még soha. Feketén fénylő aranyat, tömöret és nehezet, nagyon símát. Hosszan elnyúló hangot, időtlenséget. Hallgatag magányt, érzéki mélységet. Csukott szemeket, nem-feledést, több ezer fokon izzó parazsat a nehéz, sötét szívedben.

Hát megtaláltalak. Mindig ugyanazt kerestem, és mindig ugyanazt találtam a sűrű ködben nyugtalanul tapogatózva: önámítást. És mindig a saját kiabáló hangomat hallottam egyre hangosabban. De te csak suttogsz, mint az öreg indián a megvadult lónak. Már nem hallom a saját hangomat, csak a vért, ami lüktet bennem. Beburkol minket ez a tompa, év végi valótlanság., míg te a világ széli ködben állsz, és suttogsz nekem.