Az erdőben bolyongok, ami olyan, mint egy köddel teli, nedves szoba. Kopáran meredező ágak, kidőlt fák, legyilkolt táj. Messzebb sötét foltok derengnek, talán a valaha zöldellő fák, talán sosem voltak itt zöldellő fák.
Elvesztem, otthagyom magam az emlékezet világában. Kívül belül mindent homály takar. A megszomorodott avar a halott ágakkal tompán recseg. Mindent eldugít a lehetetlenül sűrű köd. Elfogy az út, állati csapáson járok, egyszercsak egy mező tűnik elő, fehér felhő teríti körbe. Jelzi, hogy ez a világ széle. Ha továbbmegyek, leesek.
Lépek kettőt, és a köd mögött te állsz. Nem látlak, csak tapintalak. Szépséget tapintok a homályon át, feketén fénylő aranyat, tömöret és nehezet, simát. Hosszan elnyúló hangot, időtlenséget. Hallgatag magányt, nagyon mélyet. Csukott szemeket, nem-feledést, több ezer fokon izzó parazsat a nehéz, sötét szívedben.
Hát megtaláltalak. Mindig ugyanazt kerestem a sűrű ködben nyugtalanul tapogatózva: önámítást. És mindig a saját kiabáló hangomat hallottam egyre hangosabban. De te csak suttogsz, mint az öreg indián a megvadult lónak. Már nem hallom a saját hangomat, csak a vért, ami lüktet a fülemben. Beburkol ez a tompa, év végi valótlanság, míg te a világ széli ködben állsz, és suttogsz nekem.