Search
  • Virág

Rémálom

Nagyon régen, több mint húsz éve egyszer karácsony és újév között nehéz időszakot éltem meg. Szeretethiány, kilátástalanság, veszteségek nyomasztottak. Egyik éjjel rémálmom volt. Álmomban abban a koszos, levegőtlen lakásban voltam, ahol akkor laktam, és mentem körbe-körbe, szobáról szobára, szomorúan bolyongtam fel és alá. Egyszer csak elkezdtem egyre gyorsabban menni, forogni, mintha egy örvénybe kerültem volna. Úgy éreztem, menekülnöm kell valami rettenetes dolog elől. A falakon átsuhantam, annyira gyorsan mentem, és egyre jobban féltem, a szívem egyre hangosabban vert, de nem tudtam megállni. Valami vitt magával az örvény belsejébe. Tudtam, hogyha odaérek, valami vár rám, amitől nagyon félek, de nem bírtam lelassítani a forgást. A hálószobából a konyhán keresztül forogtam, száguldottam a nagyszobába, és vissza körbe. Eleinte csak én voltam egyedül, üres volt a lakás, de az utolsó körnél a nagyszobában észrevettem, hogy valaki háttal ült nekem. Valaki, aki addig nem volt ott, és nézte a tévét. Iszonyatosan féltem tőle, féltem megnézni, hogy ki az, de tudtam, hogy meg fogom tenni. Mire elé értem, már majd kiugrott a szívem a helyéből, és az arcába néztem. Bánatosan nézett vissza rám, szürke arccal, és majd meghaltam, annyira szörnyű volt látni: az az ember én magam voltam.

Szembeálltam vele egy pillanatig, láttam a reményvesztett, kétségbeesett arcot. Halálosan féltem. Verítékben fürödve felriadtam, és nem is mertem elaludni utána. Nagyon sokáig az álom hatása alatt voltam, nem tudtam mit jelent, de tudtam, hogy változtatnom kell az életemen. Kiutat kell találnom a kiúttalanságból. Aztán egy hétre rá sikerült.

Az elmúlt húsz évben sokszor eszembe jutott ez az álom. Nem értettem soha, de mindig hátborzongató volt felidézni, elmesélni. És mostanában, ahogy elkezdtem lehámozni magamról a vágyakat, mint egy hagymáról a héjakat, minden mögött a legbelső lényeget keresve, megértettem, hogy minden dolog mögött, amit valaha egy sürgető és ellenállhatatlan késztetés által hajtva csináltam, ugyanaz rejlik: saját magam.

A vágyak közt vergődni olyan, mint egy gyönyörű kastélyban egyik szobából a másik szobába járkálni, de egyik szobában sem lehet megmaradni, akármennyire tágasak és szépek, mert egy idő után elfogy a levegő. Olykor annyira fullasztó lesz hirtelen, hogy ki kell menekülni, de akkor egy másik szobában találom magam, ahol nemsokára szintén elfogy a levegő. Menekülés szobáról szobára, egész addig, amíg ki nem megyek a kastélyból a szabadba. Az aranyozott kastélyból, a vágyak kastélyából, ahol mindíg azt remélem, hogy boldog leszek, és szobáról szobára menekülök, hátha az egyikben megnyugodhatok, és ott maradhatok örökre. De a szobákban nem kapok egy idő után semmi újat, és minden olyan unalmassá válik. És minden szobában van egy elfüggönyözött sarok, ahova nem merek benézni, mert úgy éreztem, valami retteneteset, valami félelmeteset találok ott. Egy borzasztó dolgot, ami egész életemben árnyként követ, amitől nem szabadulhatok. Minden elérhetetlennek tűnő vágy mögött vár rám az a valaki, aki a függöny mögött van: saját magam.

Minden emberben, minden szerelem, vonzalom, gyűlölet, elutasítás és rettegés mögött megbújva én magam vagyok. Én vagyok a nagy titok.

És ezzel a valakivel, saját magammal vagyok kénytelen szembenézni és együtt élni, mert egy idő után nyilvánvaló, hogy nem menekülhetek előle. Nem tagadhatom le, nem fordíthatok neki hátat. Bármerre megyek, ő az, aki minden történésre kivetül és ezer formát ölt. És amikor észreveszem, hogy ebben a hatalmas lényben, saját magamban végtelen tér és szabadság van, na akkor van minden nap karácsony. Az eddig ismeretlen szabadság, a befelé tágulás szabadsága, a lesz ahogy lesz szabadsága, a megengedés szabadsága.


2 views0 comments

Recent Posts

See All

One love

Visszajöttem a forgatagba, az elégedetlenségbe, a folyton birtokolni akarás világába. A racionálisnak nevezett, modern, adok-kapok behatároltságba, ahol nagyon szerencsés esetben van egy szeretö csal

Budapest 2

Buudapest, kezdek rajongani érted! Van valami ellenállhatatlan, megfoghatatlan sármod, valami utánozhatatlan, szofisztikált őrület az utcáidon. Idáig többnyire csak szidtalak, de ma megláttam, hogy it

Berlin

Berlin nekem a szakadatlan és kiszakadni vágyó monotonitás, ragyogó létünket ezüstös pókhálóként beszövő apró szorongások, a hajnali ébredés előtti megvilágosodások, az álmatlan, fájdalmas éjszakák, a