One love

Visszajöttem a forgatagba, az elégedetlenségbe, a folyton birtokolni akarás világába. A racionálisnak nevezett, modern, adok-kapok behatároltságba, ahol nagyon szerencsés esetben van egy szeretö családunk, de nem annyira megszokott nagy jelentöséget tulajdonitani neki, olyan, mint egy velünkszületett jóindulatú daganat.

Hazaérek este, és tele van a fejem a boldogtalan emberek tekintetével. Gondoltam, rájuk mosolygok, néha visszamosolyognak, azért ez mégiscsak Berlin...és vigyázok, hogy ne hozzam haza a hangulatukat.

Lefekvés elött megnézem, hogy mit érzek. Nyugtalanságot, zavarodottságot, enyhe elégedetlenséget, mert ezeket már annyira megszoktam. Ha nem figyelek, becsúszik egy-egy ilyen érzés, de nem akarok ezzel elaludni, igy megkérdezem magamtól, mi a baj. A válasz általában az, hogy semmi,maximum olyan dolgok miatt aggódom, amire nem lehet befolyásom, amiatt meg minek aggódni.

Minden nap emlékeztetnem kell magam, hogy mindenem megvan, és az élet egyetlen értelme a szeretet. Ha eleget szerettem, eleget örültem ma, nyugodtan alhatok. Ha nem, akkor holnap bepótolom.