Az a tél, az a nehézjárású, széles hátú asszony pufikabátban, mint fényes páncélzatú komor bogár, úgy zarándokol fel a hegyre, ami még dombnak se nevezhető. A Fehérhegyre. ami nem tudjuk, mikor volt utoljára fehér. Cipeli fel a napok súlyát, a gyanakvás súlyát. A súlytalan napokon nem is jön ki a házból.
Ki lett osztva neki annak idején az egy embernek járó, szűkös adag szeretet. Kimértek neki mindent az életben, és ő is kimér mindent másoknak. Nehéz az élet, mondták neki, sosem volt könnyű. Az élet természete, hogy rettenetesen nehéz.
Vajon a hegyről leszaladó, lobogó fekete hajú kislány mikor kezd el nehezedni? Mikor válik a háta szélessé, lépése súlyossá? Meddig mondják nekik, könnyű pillangónak, hogy az élet nem habostorta? Hiába ragyog úgy a reggeli fény és veri vissza a macskaköves út, hiába dugdosnak az angyalkák minden zugba, minden apró résbe áldást, a leszegett fejű asszonyok nem veszik észre. Valami belső hang megtiltja nekik, hogy a minden zugban megbúvó boldogságot keressék.
Vajon, ha nem ingyen lenne, kellene nekik?
