Search
  • Virág

Marokkó

Updated: Aug 6

Hawking egy állítólag egyszerű könyvét olvasom. A világ keletkezése, az idő kezdete és a világegyetem statikussága, az állandó és nem tudni milyen ütemű tágulás, meg a csomó minden, amit nem értek, és elkalandoznak a gondolataim Marokkó felé. Most már látom: van a Marokkóban töltött idő, és van az az idő, amíg Marokkóra gondolok és oda vágyom. Tavaly év eleje óta, az első utam óta ez már csak így van.

Gondolok a napra, amikor várúrral találkoztunk a marakesi bazárban, az eszement napokra a Medinában, a tömegre, a szagokra, amik messze visznek, az emberekre akik szólongatnak, fogdosnak, a melegre, a hugyszagra, a füstszagra az utcán. A motorokra, lovakra és szamarakra, akik mindíg csak majdnem gázolnak el. A véletlen észrevett leprás koldusra, amikor azt hittem, vele fogok álmodni, de a szörnyűség egybeolvadt a szépséggel, és az álmaim inkább az ébrenléthez hasonlítottak, és ébren meg folyton álmodtam.

A papucsban való hosszú gyaloglásra. A tompa reggelekre, amikor lepényt sütnek az utcán, amikor csak a helyiek, a kereskedők vannak ébren, és gyönyörűen koszos kis zugokban teáznak, kávéznak, bámulnak. A kajás standra, ahol nagyon koszos kézzel merik a meleg ételt ócska tálakba, és beletemetkezve reggeliznek. Amikor még a mindenhol szálló port alulról süti a felkelő nap, amikor már annyira izgalmas minden, hogy sose néztem az égre és figyeltem meg a felhők formáját, mert annyi minden történt lent a földön. Minden részlet tetszett, minden egy nagy és lenyűgöző kompozíció szerves darabja, csak megadtam magam ennek a műnek, hadd bontakozzon ki lassan egy teljes, soha be nem fejezett egésszé. Csak szívtam a port, fogtam a kezeket, a ruhákat, néztem az arcokat és olyan hálás voltam, hogy ott lehetek.

A barátaimra, akik már vártak, és egyre több lett belőlük. A hosszú buszutakra, amikor mégis elröppent az idő, a barátnőmmel, aki a legszórakoztatóbb a világon. Az egy hétre Ouarzazate-ban, aminek félve indultunk neki, mondván, hogy ott biztos unalmas lesz, mert az nem Marakes.

De aludni alig volt időnk, hiszen el kellett menni a várúr várába stoppal, aztán a hegyi falukba egy új baráttal, csörgedező, kristálytiszta patakos falucskába a völgyben, ahol minden zöld, és vizimalmot hajt a kis patak. Meg egy városszéli vályogkunyhóba grillpartira a régi barátokkal. Tuareg ruhás, turbános, színben hozzáillő Nike cipős berbereket nézegetni, álmodozni arról, hogy egyszer én is itt fogok élni, mindennap ezt fogom látni, és tuareg ruhát Nike cipővel fogok hordani. Narancssárga-kék, rózsaszín-kék, alatta meg ocelot mintás plüsspizsama hideg éjszakákra.

Vajon elég lenne nekem is a heti egyszeri hamam, vagy lenne komfortos fürdőszobám? Vajon luxus európai beköltöző lennék, vagy olyanná szeretnék majd válni, mint a többiek?

Ücsörögni kávézókban, tetten érni az időt, ahogy a hosszú lábain lassan lépeget, majd megállapítani, hogy arrafelé nem úgy telik, mint minálunk. Valahogy lassú, lávaszerűen hömpölyög, és mindent egybeolvaszt. Megszokni azt, hogy ők eszerint élnek, eszerint nem konkretizálnak dolgokat, szétfolynak a lávaszerű idővel, nem tehetnek mást.

Vendégségbe menni, teleenni

magunkat palacsintával, édességekkel, és nagyonnagyon cukros mentateát inni mindenhol és mindenkor. Minden nap megfogadni, hogy másnap nem eszünk cukrot, akármennyire kínálgatják. Hangos röhögéssel mélyíteni a ráncokat, és arcápolásról meg kollagénbevitelről beszélgetni, de végső soron leszarni az egészet. Felemlegetni a jó Berlint, az egészséges kajákat, a tisztaságot és a jól felszerelt fürdőszobákat.

És hallgatni, csak hallgatni ahogy beszélnek, az arabot meg a berbert, a világ két legszebb nyelvét, szerelembe esni az egész mindennel, ami ott van. Azt érezni, hogy megérkeztem, hazaértem, már várt régóta ez az otthon, ez az édes otthon. Hogy nem jutott eszembe, hogy hamarabb menjek?


5 views

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com