Mi is ez az irogatás? Csak büntetlen öröm. Egy jó nagy fazékba bele lehet dobálni Marokkót, Nagymarost, Ildi erdei házát, az unalmat, a szemet vakító napsütést, a hülye hattyúkat a Dunán, a kuszkusz ízét, ami csalódással keveredik a számban és megkeseríti a szívemet. Leóval közös szülinapunkat a tengerparton, és olyanokat is, akiket csak kitaláltam. Beledobom őket a fazékba, és világraszóló lakomát főzök bekőlük. Jant is beledobom, aki alig létezett. A jaguárt is, aki én vagyok, most éppen dorombolok, a kék-sárga templomra odabaszott ablakot, és téged is, mert szeretlek. De téged csak úgy, hogy ne tudja senki, hogy te is a fazékban vagy. A titkot is beledobom, amiről csak Annának beszéltem, a tömjénfüstös házat, Lajost, aki eltűnt, és a férfit, aki a tornácos házban lakik és néha oly hallgatag, hűs vermek hős lakósa, szívéből hajt a rózsa. Őt azért, mert annyira megihlet. Nem tudom, miért, talán mert az apámra hasonlít. Radnótit is beledobom, ő egy fűszer a levesben.
Ez az egész irogatás egy örömóda a mulandóság felett. Olyan, mint részegen az asztalt csapkodni. Szóval hadd írjak már.
