Gyanakvás

Aznap délután a folyóparton ültünk. A homokkal játszottunk, te kicsit zavarban voltál, mint a kezdetek kezdetén az együtt töltött reggeleken. Ott volt az a fényes, tiszta üvegbúra, amiben mi ketten voltunk, de lehet az is, hogy nem volt ott, csak én képzeltem oda. Lehet, hogy a benned folyamatosan jelen levő gyanakvás és nyugtalanság már megrepesztette, csak nem vettem észre. Szóval akkor is zavarban voltál, azon a furcsa délutánon, amikor egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem vagyunk egyedül. Egy neszezéssel kezdődött, majd recsegő, tompa zajjá erősödött az a valami, próbáltam nem rá figyelni, de már ott voltak. Eljöttek a pokol angyalai, a hiúság, a szerelemféltés, a mindent elvakító felületesség démona, és aki a boszorkányokat vezeti a szombati ünnepségekre. Ott volt bennük anyám haragtól szikrázó szeme, a nagyanyám rettegése, a nagyapám hallgatása és a megtorlás fuvallata. Én csak dobáltam a kavicsokat a vízbe. Eszembe jutott, amikor a feketemágusokról meséltél, akik egy hajszál vagy egy ruhadarab birtokában örökre megbabonáznak valakit. Szerintem te is ezt tetted velem. Akkor azt éreztem, hogy te is egy olyan mágus vagy, nem értettem, miért teszel úgy, mintha nem az lennél. Olyan egyszerű mágusnak képzelni téged és nem brigantinak, olyan egyszerű felmagasztalni, mint attól félni, hogy méltatlan vagy hozzám. Igen, látod, valójában ostoba vagyok. Olyannak látlak, amilyennek szeretnélek. Te szegény, ha egyszer kiderül, hogy fényévekre vagy attól, akit elképzeltem, akkor majd a kavics helyett téged doblak a Dunába.

A folyó meg csak zúgott, és zakatolt bennem a csalódás, amit már azelőtt elkezdtem érezni, mielőtt tényleg csalódtam benned.