Search
  • Virág

Figyelem

Amikor véget ér egy kapcsolat, általában csalódottak vagyunk, mert annyi mindent nem kaptunk meg, amire vágytunk. De valójában rengeteg mindent megkaptunk, azt hiszem, csak hajlamosak vagyunk a hiányzó részre fókuszálni. Megszokásból, nem tudom, miért, egy automatizmus ez sokunknál. És ha csak felállunk elegánsan, és megyünk tovább, akkor meg úgy tűnik, hogy milyen lazák vagyunk, hiszen meg sem érint minket ez az egész.

Nem lehetne inkább, hogy úgy gondoljunk az elmúlt kapcsolatra, hogy mennyi mindent adhattunk a másiknak, és ez mekkora örömöt okozott neki és nekünk?

Próbáljuk az eddig eltöltött idő alapján “megismerni” a másikat, konzekvenciákat leszűrni abból, ahogy viselkedett velünk. Azt mondani: na jó, eleget láttam, akkor ennyit várhatok tőle, és ez nekem nem elég.

De mi van, hogyha igazából a jövőt nem lehet a jelenből kikövetkeztetni? Merthogy folyton ezt próbáljuk csinálni. Azt mondjuk, a kapcsolat eleje egy marketing időszak, és mindkét fél a legjobbat mutatja magából. De mi van, hogyha ez nem így van?

Mi van akkor, hogyha az élet az én színházam, és ahogy hozzáállok az emberekhez, úgy fognak ők hozzám állni? Ha mindazt, amit kapni szeretnék tőlük, jó előre odaadom nekik, bízva abban, hogy egyszer vissza is kapom. Valakitől, valamikor. Meg csak azért is, mert adni egyszerűen jó.

Lehet, hogy ez az egyik legfontosabb dolog, amit meg kellene tanulnunk, adni, elvárások nélkül. Ha mélyen a szívembe nézek, nem hiszem, hogy sokszor sikerült ez, a gyerekeimet és a macskáimat leszámítva. Velük működik a feltétel nélküliség, és amikor a szemenmre hányták, hogy nem adok eleget, akkor sem haragudtam. De olyan jó lenne, ha egyre több emberrel tudnám ezt megcsinálni. Olyan jó lenne úgy nekiindulni egy kapcsolatnak, hogy nem azt nézném, hogy miért jó ez nekem. Persze ez sosem tudatos, csak később veszem észre, hogy igazából erről volt szó. Olyan jó lenne több olyan párt látni magam körül, akiknek ez sikerült.

Vajon mi kell hozzá? Genetika, neveltetés? Vagy csak egyszerűen tudatosság? Vagy valami más, amit én nem tudok?

Vagy lehet, hogy ez az egész csak egy teljesíthetetlen vágy, nem lehet megvalósítani. Csak birtoklási vágy van, és vak szerelem. Amíg mindketten nagyjából elégedettek vagyunk, addig működik, utána meg hátraarc. A másik, mint emberi lény nem létezik a szemünkben, csak a vágyam tárgyaként.

Emiatt tudnak annyi minden felesleges dolgot eladni nekünk, mert meg akarunk felelni annak, hogy mások a vágyaik tárgyaként tekintenek ránk. De szomorú ez valójában!

Lehet, hogy lassan megy, és talán egy életen át is eltart, de azt hiszem, egyszer el lehet kezdeni kiszakadni ebből a nézőpontból. Lemondani arról, hogy vágyjunk a másikra, hiszen akkor neki meg kell felelnie annak a vágykeltő képnek, amit róla alkottunk. Az önző vágyat, az úgynevezett vak szerelmet nem táplálni, hanem arra figyelni, amit ő szeretne. Beszélgetni vele, időt tölteni vele. Olyan időt, ahol ő fontos. Megkérdezni, hogy mit szeretne. Hazakísérni, minden hátsó szándék nélkül sétálni menni vele, tiszteletben tartani az ő tempóját, figyelni arra, amit mond, úgy, hogy ha visszakérdez, el tudjam ismételni. Mert egy csomószor csak azt halljuk meg, ami nekünk tetszik. Vele aludni, mint egy gyerekkel, egy társsal, anélkül, hogy bármit is elvárnánk. Reggelit csinálni neki, csak úgy. Verset írni neki, akkor is, ha nem tudunk. Vagy mesét olvasni elalváshoz. És elmondani neki azt a sok szép bókot, amit mi is hallani akarunk.



5 views

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com