Bejött neki az élet. Felkel reggel, kinéz a ablakon, köhint egyet, és az álomban levő otthonosság szétterül ereiben. A nyitott szemein átszűrődő új világgal vegyülve dobol benne egy nagyszerű érzés. Elkíséri mindenhová, együtt mennek munkába, együtt mennek át a városon reggelente. Ez az érzés lesz az új társa. Néha eszébe jut saját maga, ahogy élete filmjében egy remekbeszabott jelenetben tündököl, és hangosan felnevet. Egyre hangosabb lesz a ritmus is, a mindent elnyomó vidám zene.
És hamarosan, minden kétséget kizáróan eljön a tavasz, amikor teraszunkat elönti a meleg reggeli fény és tombol majd bennünk a jókedv. Feljön majd Máté és Móni, Lajos is lehet, sok macska lesz és frissen őrölt kávé, elővett történetek amiket soha nem ununk meg. Matild egerészni megy, az új nap alatt minden új fényt kap. Akkor feljön ő is, hangosan becsapja az ajtót, mindenki boldogan csapkodni kezd, lekiáltunk a szomszédnak és ismeretleneknek köszönünk hangosan. Kirakjuk az asztalra a téli neheztellést, felszeleteljük ami maradt belőle, és átdobjuk a szomszéd kertbe, hog yegyék meg este a vaddisznók. Rajzolunk az előttünk elterülő vászonra, ahol a kéklő hegyek unottan várakoznak. Embereket, régi napokat más háttérrel. Bábozunk velük, egymást szórakoztatjuk. Alfa és omega, mögöttes értelem, ami lent az fent. Az új unalom a hedonista normalitás. A fontos dolgoknak súlya van, földet érnek, majd visszapattannak, mint egy gumilabda. A nekünk tetsző dolgokba vetett hit keveredik tudományos tézisekkel, minden tizedik mondat végén röhögés. A kávéscsészénkből kiinduló jókedv elvegyül a megállíthatatlan tavaszi fuvallattal, és udvariatlanul betolakszik mindenhová.
Ő pedig majd hazamegy, és még mindig úgy érzi, bejött neki az élet.
