Search
  • Virág

Anyám

Van egy történet, amit tegnap kétszer is elmeséltem, és ma nagyon élénken keltem ennek hatására. Közel egy éve történt, amikor anyám meghalt. Az az ember, aki anyámnak nevezte magát, és én is őt.

Bár gyerekkoromban sokszor volt furcsa álmom ezzel kapcsolatban, többször álmodtam azt, hogy azt mondja nekem, hogy mégse ő az anyám, mert elcseréltek a kórházban. Mivel apámat nem ismertem, és sokáig nem is értettem, hogy másoknak miért van apja, nekem meg miért nincs, mindig kívülállónak éreztem magam a családból, később meg kicsit mindenhonnan. Ezért van az, hogy nem szeretek helyekhez, helyzetekhez sem kötődni, azt hiszem, ez egy nagy ajándék az élettől, anyámtól.

A halálos ágyánál a kórházban, a nagynénémmel eltöltöttünk pár órát. Először persze sokkoló volt látni Őt, aki már nem hasonlított arra, akit mindig láttunk, nem az a kép volt, ami nekünk Ő volt. Nem volt élettel teli, vicces, szép és izgalmas. Egy lény volt, akit el-elhagyott a lélek, egy alvó test, aki minket várt, hogy elbúcsúzzunk tőle.

De pár perc múlva elkeztem érezni valami hatalmas ragyogást, ami az egész szobát beterítette. És sírtam, mert nem tudtam nem sírni, de boldogságot éreztem szomorúság helyett, pontosabban azt a Valamit, ami a kettő egyvelege, esszenciája, ami a kettőt összeadva megsokszorozódik, összezúz és felrepít a mindenségbe. A Dolgot, a Valamit, ami létezik, egyedül ezen a világon, mert a többi mint bullshit, általunk kreált agymenés, megkülönböztetések, nem-tetszések, kifogások, azért, mert unalmasnak tűnik az élet problémák nélkül. Az agymenések, amik a tudás fájáról leszedett almával kezdődnek, és maguktól sose érnek véget.

Csak az a Valami, az létezik, ekkor értettem meg teljesen. Abban a valamiben egyformák vagyunk, amikor megszületünk és meghalunk, ugyanolyanok vagyunk. A születésben és a halálban mutatja meg magát az a valami, amit szeretetnek neveztek el. Nem találtak jobb szót rá, kár, hogy sokan lenyúlták és mindenféle felszínes dologra használják, de lehetne csak Valaminek hívni, mert más úgyse létezik rajta kívül. Anyám akkor ugyanolyan volt, mint mindenki, mint én is, a lényege volt ott az ágyon, a halál előtt, maszk nélkül. A belülről ragyogó lénye, aki úton volt a Valamivel való összeolvadás felé, hatalmas volt és lélegzetelállító. A ragyogást láttam, éreztem, azzal az érzékszervvel, ami nem az evilági szemem, de annál sokkal de sokkal erősebben, mint bármikor. Ott volt, és egyre hatalmasabb volt.

És mindent megértettem akkor, és nem kellett megbocsájtanom neki, meg magamnak sem semmiért, mert minden mögött, amit csinált és mondott, a szeretet volt. A kétségbeesés, a harag, a félelmek mögött, mindig szeretett. És én is mindig szerettem. A hatalmas Valamit lehet nem észrevenni, egy életen át megkerülni, kifogásokat gyűjteni és problémákat gyártani, de megsemmisíteni soha.

Aztán elhagytuk a kórházat, és hazafelé a nagynéném a lemenő napra mutatott, és azt mondta: Nézd, most búcsúzik. Minket várt csak, hogy elbúcsúzhasson. És igaza volt.


0 views

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com