Annyi mindenről írhatnék. Arról, hogy elállt az eső és kisütött a nap, és ebbe az eső utáni pillanatba belesűrűsödött a világ összes szépsége. A szél susogása, a lombokon átszűrődő napsugarak, a szelíd ég, leírhatatlan tökéletesség. Nem tudom, hogy tudott egy pillanatba beleférni, de sikerült neki.
Írhatnék a mértékegységekkel nem mérhető boldogságról, ami millió egységre tud széthullani, és egy egység az egészet magába foglalja. Meg arról is, hogy nem értem, ki intézte úgy, hogy nekem ennyi jó jusson, és hogy igaz-e az, hogy az élet egyetlen célja az öröm, és néha úgy érzem, hogy annyi jó van körülöttem, hogy nem kell annál semmi több. És arról is írhatnék, hogy amikor boldog vagyok, szétrobban a szívem, és atomjai a világ távoli részeibe fúródnak, ahova majd egyszer eljutok, és azt fogom érezni, hogy oda tartozom. És arról is, hogy olyan sok helyen éreztem már otthon magam, hogy lehet, hogy ott éltem előző életemben. Vagy arról, hogy lehet, hogy a lélekvándorlásba vetett hit a lelki szegények rágógumija.
És írhatnék arról, hogy úgy érzem, a dolgoknak nincs kezdete és vége, és hogy a barátságok nem megismerések, hanem egymásra találások olyanokkal, akiket már ezer éve ismerek. Miért nem találtak ki erre az érzésre több szót, miért csak ezeket lehet ismételni, hogy végtelen, öröm meg boldogság? És arról is írhatnék, hogy amikor nem csinálok semmit, akkor érzem azt, hogy örökké élek, és hogy az életnek nem értelme van, hanem érzelme.
És írhatnék a bennem bújkáló bizalmatlanságról is, arról, amikor távol vagyok a boldogságtól. A gyanakvásról, meg arról, hogy néha rájövök, hogy rossz természetem van, de arra is, hogy ez nem számít igazán. Mert amikor alattomosan meglep ez a teljesség, nem érdekel a saját természetem. A rossz dolgok összemennek a boldogító mindenség súlya alatt.
Írhatnék arról is, hogy amikor elkezdek írni, egy láthatatlan hang mondja minden mondat első szavait. Ő kezdi el helyettem, és ő rakja össze kerek egésszé. Írhatnék a gyerekkoromról, de azt majd akkor, ha öreg leszek. Írhatnék arról, hogy itt és most annyi minden történik. A pici házikók, a beszédes nevű utcák, a szépen nyírt gyepek és a haragos emberek meséjében, ahol reggeltől estig csiripelnek a madarak és zöldellnek a fák. És írhatnék arról is, hogy igazából mindenki boldog, csak nincs tudatában, és hogy a kishitűség a legnagyobb ellenségünk.
Körülöttem nyugodt erdő, messzi közelség, átlátszó végtelen. Puha dombok, bólogató nyár. Annyi mindenről írhatnék.
