Ahogy a felhők

Ahogy a szürke felhők reggel rózsaszínre változnak, ahogy egy madárhang beleszól a távoli világ tompa zúgásába, ahogy a szégyenlős február leszegett fejjel kullog, és a folyó hangtalanul vár az olvadásra, ahogy a nagy fa körül kiáradt a víz és megfagyott, mint egy mesebeli tó, és fáradt hajók pihennek rajta, ahogy a hattyúk beleúsznak a fénybe, és az ártéri erdőben a fák már ünnepelnek, ahogy rád gondolok, most kék helyett bronz színűnek látlak, makacs és patinás bronznak. Ahogy az idő engedelmesen kiteríti magát és ránk süt a nap, még mindig várok, és már milyen régóta. Ahogy várok, olyan, mintha minden pillanatban megérkeznék. Ahogy levegőt veszek, mintha nem is vettem volna, mintha nem is élnék, csak várnék. Ahogy nő bennem az izgalom, úgy lassan egy világító porszem leszek, egy semmiség a nap alatt, egy szívatomnyi ragyogó várakozás, ha ez így megy tovább.