Search
  • Virág

A templomban

Vajon látott e valaki ma reggel, amikor beosontam a templomba?

Nem a hiány miatt mentem be, nem kérni akartam, hanem elidőzni az időtlenségben.

Egy adag földöntúli nyugalomért mentem.

Bent minden sápadt volt és meghitt. A szenteltvíztartó az előtérben szárazon kongott. A szép üvegajtó zárva volt, hogy a szegény otthontalanok, isten bárányai nehogy bemenjenek. Nehogy ellopjanak valamit tőle, akinek határtalan a gazdagsága, és a jósága leírhatatlan.

Egyedül voltam, de olyan volt, mintha egy nagy család terített asztalánál ülnék. Megmerítkeztem a megérkezés érzésében, és isten, bárki is legyen az, megint elhitette velem, hogy létezik.

A templom előtti téren egy néni 1960 óta ugyanabban a ruhában a biciklijét tolta. Megkérdeztem volna tőle, hogy látta e istent teljes valójában, mert rengeteg ideje volt rá, és hogy tényleg azt mondta az embereknek, hogy csak kérniük kell. Mert én így hallottam. Tiszta szívvel, teljes kétségbeeséssel, könnyek között kérjenek, ő azt úgy szereti. Akkor váltja valóra a kívánságokat.

És kint, a templom előtt, a sárgára festett fák alatt rám szakad az egész, ami hetek óta bújkált bennem. Ami megpróbált rejtve maradni, hátha a hétköznapok egyre sokasodó tennivalói elhallgattatják. Hátha a saját magam kergetése elfeledteti velem.

Rám szakadtak a gyönyörű őszök a Rózsadombon, a tűzben pattogó gesztenyék, az avar illata, Proust gyerekkora, a régi regények. A kopottság és a köd, az a szomorú szépség, ami ezen az égövön az őszt cseppfolyós arannyá változtatja. Az a hatalmas érzés, hogy mindig mindenhol ugyanolyan. Ahol nem voltam soha, ott is éppen vagyok, és ötven év múlva is itt lesz a szellembiciklis néni, akin átüt az idő, a nemlétező ruhájában.

Tele kellett sírnom a kék sálamat. A szépség miatt, a bánat miatt, azokért, akik nem látják ugyanezt, amit én. Akik nem látják, hogy a szépség minden utcasarkon meglep minket, alattomosan leskelődik és váratlanul lecsap, amikor az ember a legkevésbé számít rá.

Azokért, akik nem tudnak kérni, amikor nagyon rossz nekik. Akik szégyellik az imát, mert az hiszik, el kell képzelniük istent vagy hinni kellene benne, de nem megy, és inkább megrekednek a kétségbeesésben, ami gyűlöletté torzul. Akik mindent meg akarnak érteni, mert nem tudnak ebbe a homályos meseszerűségbe belenyugodni, ami az élet sajátja.

Azokért, akik hiába kérnek, mert isten nem hallja meg őket. Azokért, akiknek nem sikerül az élet, mikor én úgy érzem, hogy olyan szép és könnyű, még akkor is, ha olykor nehéz és nagyon fáj.


Nincs ennél szebb, mint amikor errefelé támad az ősz. Itt, ahol összeérnek a hideg madárhangok a még nem fájó széllel, ahol a halomba fújt levelek pompáznak, kihűlt kezek melengetik egymást, ahol szakadatlan belső zene szól.


3 views

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com