A folyó

Ülök az örök folyó partján, és csak nézem ahogy lehordja az elmúlt életeim darabjait. Távoli emlékeket, amik velem történtek meg, de úgy érzem, én valójában nem voltam ott.

Most, hogy a folyó partjáról nézem, biztos vagyok benne, hogy az nem én voltam. Nem tudom, ki volt ő, aki átélte mindazt a fájdalmat, hiányt, folytonos vágyódást egy beteljesületlen felé, és a folytonos félelmet attól, hogy már abban a pillanatban elveszítette a boldogságot, amikor átélte azt. A veszteség fájdalma húszévesen öreggé tett, és sokszor meg kellett halnom, hogy újjászülethessek.

És ahogy Hermann Hesse Sziddhártáját olvastam, aki a folyóparton ült, és a folyót nézve megértett mindent és megvilágosodott, sírtam, de nem tudtam, hogy miért. Elolvadt tőle a szívem.

És most, hogy én is a parton ülök, életem partján, látom, hogy minden, amit elvesztettem, visszajön hozzám.

El kellett őket engednem, és megsiratnom, mert akkor még nem tudtam, hogy minden visszajön. A szeretet engedi el és hozza vissza őket. A folyóm az örök könnyek, a bánat és az öröm könnyeinek áradata.

Azt mondja nekem: ne félj, csak szeress. Adj nekem mindent, és bízd rám az életed. Egyszer mindent visszaadok, de ne várd, csak nézd, ahogy az életed hömpölyög. Ha béke van a szívedben, sima és ezüstfényű leszek. A nap táncol majd a hullámaimon, és hajnalban a hatalmas, narancsszínű hold ragyog felettem. Majd fáradtan lehanyatlik bennem, és csak a csillagok énekelnek a sötét égen, amíg újra felragyog a nap. És ez így lesz örökké.

Te meg csak ülsz majd boldogan, mert mindent nekem adtál, de mégis gazdag leszel. Még annál is gazdagabb, amire mindíg is vágytál, mert ezt a gazdagságot el sem tudtad képzelni. A mindenség lesz a tied.

És egyszer csak odasodrom a lábadhoz, amiket elvesztettél. Örömöt érzel majd, de másmilyet, mint azelőtt. Felhőtlen, könnyű és feltétel nélküli örömöt, mert most már nem akarod birtokolni azokat, amiket újra eléd sodortam. Az örömöd nem a megszerzés öröme, hanem az afelett érzett öröm, hogy az élsz. Az életed örök körforgásának megértése a nem-cselekvés felé visz, és csak ülsz a parton, a folyóban gyönyörködve, egészen addig, amíg hatalmas lényed egy ragyogó arany cseppé válik, és elúszik az örök tenger felé.