Search
  • Virág

A félig teli pohár

Ma reggel még heverésztem, amikor a nyolcvanéves barátnőm felhívott, hogy kávézzunk egyet a szomszéd kisvárosban. Oda csak bringával vagy gyalog tudok eljutni, de mivel le volt eresztve a kerekem, tolnom kellett a bringát másfél órán keresztül. Közben arra gondoltam, mekkora mázli, hogy nincs autóm, mert bringázhatok. Meg azért is, hogy le van eresztve a kerék, mert így sétálhatok, miközben a szél szépen fújdogál, és minden tökéletes körülöttem. A házak, a mező, a munkagépek, a disznósz@rszag. Napsütés símogatja a lelkem, megint része vagyok a varázslatnak, a kedves és végtelenül szelíd brandenburgi nyárnak.

Aztán bementem a zöldségeshez, akinek először nem voltam szimpatikus. Azóta mindíg mondok neki valami kedveset, mert az utóbbi időben elkezdtem alattomosan manipulálni az embereket azzal, hogy csak jó dolgokat mondok nekik. Ha valaki nem kedves velem, akkor megdícsérem a műkörmeit vagy a cipőjét. Vagy azt mondom neki, hogy milyen kedves és udvarias. És nagyon gyorsan működik, angyalok lesznek egy perc alatt. Hihetetlen.

Már felderült az arca, amikor jöttem, megkérdeztem, hogy van, és megköszöntem, hogy mindíg olyan kedves velem. Nagyon boldognak látszott ettől. És adott egy csomó dolgot nagyon olcsón, málnát meg ribizlit, nagyon érett banánt és finomságokat. Mondtam neki búcsúzóul, hogy mondanom kell valamit. Meg kell mondanom, hogy itt mindenki annyira jó hozzám, és nem tudom, miért van ez. Le vagyok döbbenve. Ez egyszerűen egy fantasztikus hely, nem tudom, mi ütött az emberekbe, hogy mindenki annyira jó fej.

Ő meg csak állt, és egy kis szünet után azt mondta, hogy őt jól nevelték, azért ilyen. De látszott rajta, hogy nem szoktak neki ilyet mondani, és teljesen el volt olvadva.

Aztán a kedvenc kávézómban, amikor odaértem, nem volt üres asztal. Odaültem egy pasihoz, akinél volt még szabad szék. Mondtam neki, hogy itt annyira kedvesek az emberek, ő is, mert odaengedett az asztalához. Nem is értem, mi van itt mindenkivel, de olyan segítőkészek.

Hát erre nagyot nézett, és mondta, hogy vele pedig senki sem kedves, és elkezdett panaszkodni, hogy itt az emberek bunkók, lusták és megbízhatatlanok, meg a többi. Mondtam neki, hogy nekem mindenki segit, és egyébként imádok itt ülni, és nézni a sétáló embereket. Erre mondta, hogy dehát alig sétál erre ember, és ez a hely dögunalom. Mondtam, hogy nekem olyan ez az egész, mintha egy mozi lenne, mert mindíg történik valami vicces, pl ott jön egy olyan forma, mint akit a hetvenes évek NDK filmjein látni, és elkezd beszélgetni valakivel tájszólásban, amiből semmit nem értek. Nem értette, hogy ebben mi a jó, de már nem volt olyan morcos. Aztán elkezdett sztorizni, amikor a távolban feltűnt a nyolcvanéves barátnőm. Na, mondta, ott jön az az őrült nő, hú de idegesítő. Mindenki tudja, hogy teljesen bolond. Ismeri esetleg? Mondom álszentül, melyik az? Hát ott, ott, aki úgy néz ki, mint egy boszorkány. Lehajtotta a fejét, hogy ne vegye észre, amikor arra jön. Áh, mondtam, már volt hozzá szerencsém.

Oda is ért a barátnőm. Ő olyan, mint egy óra, amit reggel felhúznak, és késő estig rendületlenül ketyeg. Tele van életkedvvel, mindíg mindenkin segít, és nagyon vidám. Olyan, mintha a föld fölött egy rózsaszín buborékban lebegne, amiről lepattan a rosszkedv és a nyavalygás. Nincs súlya neki. Nagyon öreg, színes ruhákban jár, lobog a kócos haja, egyszerre 2-3 szemüveget hord, és mindenféle random emberrel leáll beszélgetni az utcán. Ha valakit meglát, kiabál neki messziről: huhú! Mindenkiről csak jót mond, és mindenkivel barátkozik. Régi házai meg istállói vannak a környéken, telepakolva régi bútorokkal, kacatokkal és gyerekjátékokkal. Meg van egy régiségboltja, ami sosem nyit ki. Fekete mercédesz kabrióval száguldozik, nem ismeri a sávokat, és amikor rámegy egy kátyúra vagy egy fekvőrendőrre, nagyot sikít, majd hangosan felröhög. Egy élmény vele lenni, de csak mértékkel.

Odaért hozzánk, és leült mellénk. Mondtam neki, a morcos emberre való tekintettel, hogy üljünk a másik asztalhoz. Mondta, hogy dehogyis, hiszen ez az ember az ő barátja. A morcos meg zavarában felnevetett. Én meg mégjobban. Aztán elkezdtek dumálni, a morcos folytatta az XY-ról szóló sztorit, amiben megemlített egy nőt. A barátnőm közbevágott: igen, őt ismerem. Nagyon kedvelem! A morcos erre: én meg nem!

Erre a barátnőm: hát, az pedig nem az én problémám, hanem a tiéd!

És ekkor megértettem, hogy miért rajongok érte annyira. A bolond nő, aki nem törődik azzal, hogy mások rosszakat mondanak róla, vagy bárkiről, és nem érdekli, hogy cikinek tartják. Neki mindenki a barátja, és kész.

Németül a segítőkész hilfreich, a gazdag pedig reich. Érdekes, hogy ha valaki sokat segít másokon, meggazdagszik belül. Ő is igazából egy boldog és gazdag ember, szerintem.

Legszívesebben hangosan azt mondtam volna a morcosnak, hogy ember, hát nem látod, hogy azért sz@r a világ, mert éjjel nappal búval vagy b@szva? Hogy várhatod el az élettől, hogy jó legyen, amikor meg vagy győződve arról, hogy rossz?

Nem látod azt, amit én? Ugyanott ülünk és ugyanazt nézzük, de teljesen mást látunk. Szerintem te vagy a bolond, aki az úgynevezett normalitásba menekül, a langyos húslevesben úszkál a többiekkel, akik egyezményesen boldogtalanok.

Persze mindenki úgy rendezi a saját színházát, ahogy akarja, de érdekes azt látni, amikor nem veszi észre, hogy ő a rendező, és áldozatnak tetteti magát.

Ezek után gyorsan leléptünk, és azt éreztem, remek ez a nap. Hatalmas móka a falu bolondjával lógni, mindenen röhögni és sehova sem tartozni. Ő egy bölcs, aki tudja a legnagyobb igazságot, hogy igazából semminek sincs tétje.


2 views

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com