Search
  • Virág

Őrület

Aztán mindennek a tetejébe tegnap kikészítettek.

Az őrült barátnőm, Ulla, szokás szerint nem mondta, hogy hányta jön értem, csak azt, hogy Valami Híres Orosz Művészt megyünk meglátogatni estefelé egy közeli faluban.

Miután délután ötre alaposan kigazoltam a kertet, befeküdtem a kádba, majd 5 perc múlva hallom kintről a tülkölést és a kiabálást: Meine Blümchen, wo bist duuuuuu?

Nnna, mondom, basszus, azért pont most nem kelek ki a kádból. Csak azért sem!

Erre meglalálta a hátsó ajtót, ami nyitva volt, és másfél perc múlva ott állt a kád mellett, rámeredt a meztelen testemre, és fennhagon kántált: dehát mennünk kell, vár minket az a Híres Orosz Művész!

10 perc múlva vizes hajjal bent ültem a kocsijában, és csatlakozott hozzánk a legrosszabb arcú szerb gengszter, aki az ő nagyon jó barátja. Nemrég még azt mesélte róla, hogy nem fizet neki bérleti díjat, és az egyik lakásából nem tudja kitenni. A pasi foghíjas volt, büdi és félelmetes. Mosolygott rám, és igyekezett beszédbe elegyedni velem, inkább kissebb mint nagyobb sikerrel. Vele együtt jött egy ötvenes, szimpatikus ősgermán kinézetű nő, akit csak Rapunzelnek nevez a barátnőm a seggig érő szőke hajfonata miatt.

Csak mentünk, szokás szerint a sávok között, kettesben, hatvannal Tiefensee felé. A rádióban a Feels Like Beautiful Madness szólt.

Annyira büdös volt a kocsiban, hogy aprókat lélegeztem és nem beszéltem. Azt kívántam, bárcsak úgy tudnám látni az embereket, ahogy a barátnőm. Elvárások nélkül. De nem ment.

A Híres Orosz Művész elénk sietett, kölyökarca volt, látszott, hogy soha nem nőtt fel. Az többiek, az orosz slepp a teraszon ült. Picasso kalandjai és csehovi hangulat volt, persze bor, rum és filozófálgatás minden négyzetcentiméteren. Jó, mondom, a világ úgy látszik képtelen túllépni önmagán. Oroszok, pia, súlyos tekintetek. Valami hallhatatlan zene a levegőben. Asszem Berlioz. Muszáj komolynak lennie.

Nem voltam még kész fejest ugrani a hátralévő, kemény orosz délutánba, ezért beosontam a műterembe, ami tényleg igazán elbűvölő volt. Próbababák a fejük tetejére állítva, mindenféle pózokban. Lófejű és fejetlen emberek, fejjel lefele és fölfele. Kinyitható mellkasok, mint a szekrények, Alíz csodaországban fej nélkül, fehér lóember felette lebegő levágott fejjel.

Miután kigyönyörködtem magam, leültem a csodálkozó szemöldökű elvarázsolt jelmeztervezőnő mellé, aki nagyon erős orosz akcentussal dadaista monológokban beszélt. Néha elnevette magát, amitől megnyugodtam. A szemben ülő Popeye kinézetű idős úriember a buddhizmusba bonyolódott bele, mondván, hogy az mekkora hülyeség. Mert hogy lehet az, hogy egyszer királynak születik az ember, máskor meg gilisztának. Márpedig halhatatlan lélek nincs, csak halhatatlan test.

Ahhh, mondom, végre! Olyan jó Brandenburgban elveszni. Hiszen úgyis jön valaki egyszer, aki megmondja a tutit. Itt az én emberem! S mivel alig tudok valamit a buddhizmusról, bőszen elkeztem vele vitatkozni. A bor segitett.

Inkább a fallabdázáshoz hasonlított az eszmecserénk, mint a teniszezéshez: mindketten élveztük a labdát passzolgatni, de egyikünk sem ütötte vissza. Viszont így talán még szórakoztatóbb volt.

Közben a Híres Művész gondosan ügyelt arra, hogy ne maradjon üres a poharunk, én nem ittam ki pont ezért. Ő is becsatlakozott a dadaista-nihilista filozofálgatásba, majd egyszercsak boldogan, gyermeki tekintettel közölte, hogy nagyon berúgott. Ilyenkor el szokott menni a kerbe pisilni, mert lusta bemenni a házba, és be szokott esni a csalánosba. Úgyhogy ha nem jön vissza, majd szedjük ki onnan.

Én meg megtisztelve éreztem magam. Ezek az oroszok! Csodásan randalíroznak a tudomány és a filozófia határán, dobálóznak a szavakkal, holt komolyak és teljesen nevetségesek. Bámulatra méltóan emberiek, mint a halhatatlan görög istenek. És isznak, mint a gödény. De náluk elegánsabban ezt művelni még senki sem láttam.

Igen, az elegancia... Brandenburgot sokmindennel meg lehet vádolni, de azzal nem, hogy elegáns. Ezért kellenek ide ők.

Olyan erős a bűvkörük, hogy egy később érkezett Szintén Művész is orosznak tűnt nekem. Később félrészegen győzködtem, hogy biztosan ő is orosz, ne mondja, hogy berlini, tudom, hogy Novoszibirszkből jött. Hiszen pont úgy néz ki, mint ők, és ne tegyen úgy, mintha nem lenne orosz akcentusa.

Aztán elképzeltem magam, ahogy Szentpéterváron élek, bár a buddhatagadó filozófus szerint azt Leningrádnak hívják, és egyszer talán én is olyan lehengerlő leszek, mint ők. És semmilyen nyelvet nem tudok majd orosz akcentus nélkül beszélni. A Rücksackot Rjukkzakkknak mondom majd.

Majd egyszercsak Ulla kiadta a parancsot: LOS! Mennünk kell, késő van. A Híres Orosz Művész sopánkodott, hogy miért nem alszunk ott, Rapunzel meg én, lehetőleg vele egy ágyban, mert szivesen megenne minket reggelire.

Decensen elköszöntem tőle, és azt találtam mondani, hogy milyen kellemes este volt. Aztán rájöttem, hogy milyen hülye szó ez, főleg ebben a kontextusban. Minden volt ez, csak nem kellemes, főleg miután Rapunzel merevrészegen nézett maga elé, majd megpróbált felállni, és elterült a padlón hatalmas, tehetetlen testével.

Röpke két óra múlva, miután többször, nagy nehézségek árán beültettük és kimásztattuk a kocsiból, hazavittük. Az összes kulcsát végigpróbáltuk az ajtaja zárjában, de egyik se működött, és még abban sem volt biztos, hogy az az ő ajtaja. Mondtam, hogy akkor aludjon nálam. Nagyon nehezen bekerült az ágyba, és még éjszaka hallottam, hogy tört-zúzott valamit.

Reggel pedig megbeszéltük az élet dolgait, meg azt is, hogy ő egyáltalán nem volt ciki tegnap, hiszen nem tudott beszélni, ellenben az Orosz Művésszel, aki hülyeségeket beszélt. De neki, mivel a jóistentől azt az ajándékot kapta, hogy orosznak született, nincs olyan dolog, ami nem állna jól, tehát lehetetlen cikinek lennie. Az ő univerzumàban ez a fogalom nem létezik. Fényévekre van a cikiségtől, nem tudjuk, melyik előző életében hagyta örökre a háta mögött. Talán akkor, amikor giliszta volt.


2 views

Subscribe to Updates

  • Facebook Social Icon
  • Instagram

©2023 by SKTR. Proudly created with Wix.com